Dr. Oppermann János Balduin OCist (1902–1979)

Oppermann tanár úr az elmúlt év augusztusában súlyos műtéten esett át. Akkor azt hittük, hogy csak mi tudjuk a szomorú valóságot. Elejtett szavaiból azonban kiderült, hogy ő is tisztában volt vele. A műtét után mondotta: „Ha a jó Isten még egy évet ajándékoz nekem, csak hálás lehetek érte.” Isten pedig mintha csak szaván fogta volna. Ezt az egy évet megadta neki. A kegyelem ideje volt ez, mert ettől kezdve tudatosan készült arra az órára, amelyben az egész életünk összpontosul. Nem volt félelemmentes ez az idő, hiszen annak idején még Jézust is megindította a halál gondolata. De Jézussal imádkozta: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet… Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!”

Halottak napján a gyárvárosi templomban ő tartotta az ünnepi szentbeszédet. Mindnyájan felfigyeltünk rá, mert úgy beszélt, mint aki nagyon közel érzi magát a halálhoz. Szavaiból kitetszett, hogy egy halni készülő ember mondja el benne végső vallomását az elmúlásról. Előkerestem ennek a beszédnek a kéziratát, és most belőle idézek.

„A halál benne van az életünkben. Nem kerülhetjük el, mert hozzátartozik embervoltunkhoz. Nem kerülhette el még az Isten Fia sem, amikor magára vállalta emberi természetünket. Átérezte szorongásunkat, halálfélelmünket és ezt ki is fejezte, amikor így imádkozott: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár…« Bizony, testvérek! – mondotta – az életünk legnagyobb szomorúsága az, hogy meg kell halnunk! Egyedül kell meghalnunk! Még ha körülállják is halálos ágyunkat jószívű rokonok, vagy barátok, akkor is egyedül kell meghalnunk… Ezért szorong a szívünk a halál gondolatára!

Mindezek ellenére van a halálnak vigasztalása is. Ha szeretteink kezét el is kell majd eresztenünk, ha egyedül kell is kiürítenünk a halál keserű poharát, egy valaki mégis ott áll majd mellettünk, sőt elkísér bennünket a halálon túlra is: Jézus Krisztus! Ő nemcsak a halál embere volt, hanem az életé is. Okkal mondhatta nekünk: »Boldogok a szomorkodók, boldogok a sírók, mert vigasztalást nyernek és Isten eltöröl szemükről minden könnyet…« Lám, ezért boldog mégis ez a szomorú élet! Boldog, mert Istennél nyer befejezést. Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen előttünk erről a szomorúságában is boldog életről és erről a keserűségben is boldog halálról!

Mi tehát a halál? – kérdezte, majd így válaszolt rá: A halál reménytelen elsötétedése annak, amit a világban mindennek gondoltunk, és vakító fölfénylése annak, hogy egyedül csak Isten a minden! Ha nem sajnáljuk a világ mindene helyett elfogadni a látszólag semmit, akkor megtapasztaljuk, hogy a halálban is Isten szeretete van jelen. Ha merjük vállalni Jézus életét a földön, Jézus dicsősége lesz majd részünk a halálban. Ez a halál nagy-nagy vigasztalása.”

Elmondhatjuk, hogy János atya merte vállalni ezt a jézusi életet. Nemcsak mint jó keresztény, de úgy is, hogy sajátos elhivatottságában Isten és az ifjúság szolgálatának szentelte egész életét. Mint szerzetes-pap kétszeresen is Jézus jó sáfára lett, akit a kapott talentumokkal úgy gazdálkodott helyesen, hogy minden kincsét szétosztotta a rábízottak között. Szent Benedek regulája szerint nála mindig egyensúlyban volt az imádság és a munka. Imádsággal és tanulással igyekezett a lelkiekben állandóan gazdagodni. Kevés beszédű, hallgatag ember volt, ami egy tanár esetében roppant szokatlan. De valahányszor belépett az iskolába, akár a Nagy Lajos gimnázium tanáraként, ahol 18 éven át tanított, akár hitoktatóként apró gyerekek közé. Mindig kiült az arcára Jézus mosolygása. Igazában a gyerekek között érezte jól magát. Velük mindig szívesen elbeszélgetett. Nemcsak a katedrán vagy a hittanteremben tanított, hanem elsősorban az életével. Így maradt meg harminc-negyven, sőt ötven év távlatában is „osztályfőnök úrnak”, akihez az időközben doktorrá, diplomás emberekké lett hajdani tanítványok visszajártak életbölcsességet és útba igazítást nyerni.

Harminc évvel ezelőtt kényszerű körülmények miatt hagyta el tanári katedráját. Azóta egyházmegyei szolgálatban dolgozott őszinte odaadással, szinte aggályos lelkiismeretességgel, sok éven át hihetetlen szegénységben. Hét éven át volt hűséges és ragaszkodó munkatársam, sőt ennél több, mert úgy érzem, hogy szótlan példamutatása, hivatásszeretete, tiszta papi élete nem volt rám hatástalan. Eleinte nagyon nehéz volt megszoknom a szótlanságát. De ha Istenről, teológiáról került szó, egyszerre bőbeszédű lett és akaratlanul is elárulta, hogy magas kora ellenére mennyire járatos a teológia legmodernebb problémakörében is. Minden érdekelte, ami szép, ami tudomány de az üres szócséplés elől mereven elzárkózott.

Az imént idézett beszédében még azt is mondotta: „Fontos nekünk a halál. Olyan fontos, mint maga az élet. A halál arra figyelmeztet, hogy semmiben sincs ismétlés. A halállal az egész életünk belép az örökkévalóságba. A jól felkészült élet ugyanúgy, mint a végleg elrontott élet. Csak éppen a sorsa lesz merőben más az egyiknek, mint a másiknak.” Bátran elmondhatjuk, hogy az ő élete jól felkészült élet volt. Akár imádkozott, akár dolgozott, mindkettőt oly szépen csinálta, hogy a munkája sem volt kisebb értékű istendicséret, mint az imádsága. Ezért tudott annyi hittel és reménnyel szembenézni a halállal.

Amikor Savonarolát halálra halálra ítélték és kivégzése előtt durva kezek letépték róla szerzetesi köntösét, ezekkel a szavakkal vett búcsút rendi ruhájától: „Ó te megszentelt ruha! Mily hevesen vágyakoztam utánad, amikor Isten szerzetesi hivatással ajándékozott meg. Sohasem voltam hozzád méltatlan. Mindeddig tisztán megőriztelek. Most sem én hagylak el, mások tépnek le rólam!”

Elhunyt testvérünk harminc év után a koporsóban ölthette fel újra ezt a mindvégig tisztán megőrzött szent ruhát, amelyhez ő sem volt méltatlan soha! Szeptember 6-án, a vesperás idején lépte át az örökkévalóság kapuját. Azóta Isten színe előtt végzi a megdicsőült ciszterciek fehér kukullás seregében az örök liturgiát.

Az élet rendje szerint az volna a természetes, hogy fiatal káplánok temessék a munkában megöregedett és megfáradt plébánosokat. Az én életemben eddig úgy alakult, hogy immár a második idős és megfáradt káplánomat temetem. Mindketten cisztercita szerzetesek voltak. Mindketten hét-hét éven át voltak nagyra becsült és hűséges munkatársaim. Mindkettőjüknek nagyon sok hálával tartozom. Bár mindkettőjükre ráillik, most mégis csak János atyától szeretnék szent Bernát szavaival búcsúzni: „A békeszerető szerény ember minden szava épülésre szolgál, élete igazság, jelenléte kegyelem. Még a ráemlékezés is áldás!” Még a ráemlékezés is áldás! Ámen.

Kele Pál